Elsőként pár szó, h miért is kerültem Norvégiába:

Manapság a legtöbb magyar család anyagi gondokkal küszködik. Nálunk is ez a helyzet, hiába van egy nagyon nagy házunk és tudunk mindennap enni, és van 2 kocsink, kábel-tv, internet, 3 számítógép, mindenkinek saját szobája konditerem, egyszerűen nehéz élni. Keresztanyumék is ebből a megfontolásból jöttek ki áprilisban (mondjuk már keriapum szilveszterkor is itt volt, sőt még az egész család tavaly 2 nyári hónapot is itt töltött). Ők már itt szinte rutinosak. Nekem azért kellett kijönnöm még az évzáró előtt, mert azt mondták a norvég barátaink, h 18 éves korom betöltése előtt ki kell jönnöm, (ami persze, kiderült, h tévedés volt, no sebaj) és apumnak is már június 1-jétől van szerződése: teherautót vezet. A család maradék 4 tagja otthon van és igyekeznek mindent eladni. Drukkolok nekik, h sikerüljön és várom az augusztust, amikor ők is jönnek. Na akkor most 1-2 szó (inkább egy kisregény) az útról...

Május 30-án, szerdán voltam utoljára suliban. Nagyon szomi volt az egész. Utsó nap. Többet lehet nem is látjuk viszont egymást a barátaimmal, akiket nagyon-nagyon szeretek és akik már nagyon-nagyon hiányoznak. (Ezúton szeretném megköszönni nekik a búcsúbulit és a csodaszép karkötőt, amit kaptam tőlük, és amit hordani is szoktam). Másnap szomorú-könnyezős-sírós búcsút vettem anyumtól és hugijaimtól, majd apummal és nagypapámmal 6-fél7 fele elindultunk Halomról. Az út kimerítően hosszú és unalmas volt. De azért akadt 1-2 vicces dolog...

Ausztrián gyorsan áthaladtunk, de az autópályáról sok szélkereket láttam, de tényleg nagyon sok van. Ott reggeliztünk az egyik parkolóban, aztán amikor elpakolásztuk a kaját, egy ilyen nagyzolós hapsi, ilyen tipik zselézetthajú, kigombolt ingű "énvokafaxagyerek!" nagyon játszotta az agyát, h most ő hűűű mekkora arc, aztán beült az anyósülésre... Na mondtam is, h így kell ezt... Mindenesetre jót nevettem rajta. Du már a német autópályákon mentünk, és megjegyzem, h azok sem olyan tökéletesek, úgy hogy nem tom miért kell szidni a az otthoni sztrádákat. Annyira uncsi volt az út, h amikor éppen nem aludtam, akkor csak bámultam kifele az ablakon. Tehát mindent meg tudtam figyelni: az egyik ilyen megfigyelés során vettem észre egy gumicsirkét, ami ott "szálldogált" egy madzagra kötve az egyik kamion hátsó lökhárítójára kötve. Hmmm vicces bácsik a kamionosok. Ja, és amíg az osztrákok tele vannak szélkerekekkel (nálunk azért van kevés, mert a szélkerék kinyírja a bogarakat és zavarja az énekesmadarakat a költésben...) addig a németek előszeretettel használják a napelemeket. De talán a legemlékezetesebb az a Shell kút mosdója volt... Jó most lehet hülyének nézni, de sztem aki még nem járt külföldön az megérti mennyire megijedtem, amikor le akartam nyomni a wc-t, de sehol nem találtam a nyomógombot. Három perc kínlódás után (annyi időbe tellett németről lefordítani a szöveget) rájöttem, h szenzorosan müxik az egész. Na jó akkor gondoltam, h ok akkor öblít és irány kezet mosni, de mikor elkezdett forogni az ülőke, meg egy nőci németül beszélt, akkor nagyon megijedtem, azt hittem vmi rosszat csináltam. Fal fehéren kijöttem, látom jön egy takarítónő szerűség, mondom "jesszus nehogy azt higgye, h civilizálatlan vok!", szal szépen higgadtan odamentem a csaphoz, alátartottam a kezemet és elkezdett folyni a víz a kezemre, na akkor már kicsit megnyugodtam. Az 50 centet érő papírt zsebre dugtam és kimentem. (am lelehet vásárolni azt az értéket a shopban) De én tényleg halálra ijedtem. Huhhh és mennyi traktor mellett mentünk el (tir-pák-pák-pák... igaz Dorcy?) Mi volt még... Ja igen este dugó... ugyanis nagyon sok útépítés van, plusszba még esti csúcsforgalom... Na akkor hittem azt, h itt a vég, de túléltem... Akkor azzal szórakozattam magamat, h akik mellett elmentünk emberkék fején nevettem. Hmmm asszem még tényleg éretlen vok. Az éccakát egy parkolóban töltöttük. Kényelmetlen volt aludni, folyton arra ébredtem, h zsibbad a lábam. A reggeli ébredés sem volt vmi szuper: a tény, h nem tudtam megfürödni és hajat mosni, nyomott egy nagy mínuszt a hangulatomon. Elmentünk egy pihenőhelyre, ott reggeliztünk meg, s mentünk mosdóba (nyugi nem ez a kedvenc témám). Az se volt piskóta, de mondjuk szerencsére az már nem volt szenzoros, de nem vok hozzászokva az ilyen modern-teknolodzsihoz. Utána már mentünk is tovább... Dániáról nincs sok emlékem, mert aludtam, csak h szép házikók vannak a 11(?)es út mentén és h írtó trágyaszag van. Am itt is a szélkerék a menő. Fél2 körül értünk a kikőtőbe. Unatkoztunk a lap-topot nem nagyon tudtuk használni, mert folyton megszakadt a rádiós net, ezért elmentünk sétálni. Állati büdös halszag volt és nagyon fújt a szél is, a tenger nagyon morajlott, de papám azt mondta, h ez nyugodt... El is gondolkodtam, h ha ez nyugodt, akkor vajon milyen lehet amikor vihar van?? Hehe én tökre pánikoltam. Fél9kor végre megjött a hajónk. Jó kis rozoga kaiba volt... és ezért kiadni annyi pénzt, borzasztó világban élünk............ Najónem egy tök kis faxa hajónk volt. Nemrég indították útjára (a master ferries gyorshajója) és sztem nagyon kapós, majdnem fullosan van mindig, mondjuk az is igaz h keveset jár, asszem csak napi 2x.

Pénteken fél11kor meg is érkeztünk a kristiansand-i kikötőbe, szerencsére senki nem rókázott hármunk közül. Keresztszüleim és unokahugijaim, meg a norvég barátaink ujjongva, meg integetve vártak minket.

Röviden ez az út története idáig, Norvégiáig...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.